Koncentrációs Tábor Felső-Ausztriában
A Linztől 20 km-re fekvő Mauthauseni koncentrációs táborhoz
vezető út a Duna partján visz, a környék gyönyörű, békés. Az idilli
természetet, zöldellő dombokat látva nehéz elképzelni, hogy egy karnyújtásnyira
vagyunk az egyik valaha létezett legkegyetlenebb náci munkatárborhoz, ahol
emberek tízezrei pusztultak el borzalmas szenvedések között.
A mauthauseni koncentrációs tábort azzal a céllal
létesítették 1938-ban, hogy növelje az Anschluss
során kibővített birodalom déli részén a fogolytábor-kapacitást és a tervezett
háborúban a hadifoglyok elhelyezését megoldja. A helyszín megválasztásában
fontos szerepet játszott az, hogy a Mauthausen környéki kőbányákból kitermelt
jó minőségű építőanyagot a náci vezetés által tervezett grandiózus linzi presztízs-építkezésekhez
használják fel, mely Linzet, Hitler kedvenc városát a náci kultúra és művészet
központjává tette volna.
A tábor első pillantásra úgy néz ki, mint egy hatalmas néma
erőd a hegytetőn. Csoportunk az első foglyok által épített hosszú, magas fal
mellett halad el és az SS garázsokhoz vezető bejárati kapun lépünk be a tábor
területére, a garázsudvarba; itt kaptunk tájékoztatást a tábor történetéről. A
hatalmas birodalmi sast, mely a tábor működése alatt végig ikonikusan a kapun trónolt,
a tábor felszabadítása után 1945-ben az életben maradt rabok döntötték le.
Az udvaron keresztül indulunk el felfedezni a lágert. Körben
magasfolyosók az őrségnek, mindenhol szögesdrót és nyomasztó légkör. Elmegyünk
a parancsnoki épületek mellett, fel a lépcsőn, a központi placcon megállva az
egyik irányban, a bányák fele tekintve a különböző nemzetek emlékműveit látjuk
a parkban, köztük a magyar emlékművet. Erre található az úgynevezett
halállépcső is, amelyen olyan sokan hulltak el miközben az 50 kg-os köveket cipelték
fel a több mint négyszáz keserves lépcsőfokos meredeken. Jobbra nézve egy nagy sötét
kapu van, túloldalán a láger epicentruma, a barakkok és a fogolyélethez tartozó
épületek. Az új rabok ezen a kapun léptek be a táborba, hogy alávessék magukat
a „felvételi procedúrának”, azaz azoknak borzalmas kínzásoknak és
megaláztatásoknak, melyeknek célja emberi mivoltjuk és végül életük teljes
megsemmisítése volt.
A fogolytábor részen, a kapun túl jobbra látható az
úgynevezett siratófal. Nevét arról kapta, hogy itt sorakoztatták fel a
fogvatartottakat sokszor órákra, cél nélkül, nyári hőségben vagy a jeges
télben. Sokan haltak meg ennél a falnál. Jelenleg a különböző nemzetek
emléktáblái találhatok a fal mentén.
Baloldalt a hálóként használt barakkok vannak, jobboldalt a funkcionális
barakkok: a mosoda, fertőtlenítő, konyha, tábori börtön, betegszoba. A házsor
végén lévő múzeumot végigjárva egyre valóságosabb képet kapunk azokról a
kimondhatatlan eseményekről, amelyek a lágerben 7 éven át fék nélkül zajlottak
és egyre kínzóbbak a kérdések: hogyan lehetett ilyen borzalmakat kitervelni és
végrehajtani, kiket lehetett erre a feladatra fanatizálni, hol maradt az
ellenállás, miért maradtak olyan sokan csendben, mit tehetünk, hogy ez soha ne
ismétlődjön meg? A korabeli személyes és lágerbeli tárgyakon, emlékeken,
fényképeken, videókon keresztül bemutatott történelem nem hagy kételkedésnek
helyet, hogy a borzalom valóságosan megtörént.
A pincében levő gázkamrában és a krematóriumban, a
levegőtlen betontermekben, ahol olyan sok ember életének utolsó perceit
töltötte, már csak pillanatokat tud maradni az ember. Az elhunytak neveinek
ezreit megindultan nézzük.
Utoljára lerójuk tiszteletünket a parkban létesített Magyar
Emlékműnél, a Radnóti vers felolvasása után megemlékezünk Magyarországról és
Izraelről is. Lehelyezzük kavicsainkat és elindulunk haza.
Publikálta: Szilasi Ágnes
Fotók: Kiss Ferenc és Nagy Gábor
Publikálta: Szilasi Ágnes
Fotók: Kiss Ferenc és Nagy Gábor
További képek:
